barbigrl@barbiwrld

nekem ez az igazi nyár, ami most van, amikor süt a nap és folyamatosan fúj a szél, és felhőket kerget, és ettől árnyék váltja a fényt, és ülhetsz a kertben egész nap, mégse folyik már rólad a víz; hogy ha kinézel az ablakon, azonnal menni akarsz (nem pedig azért vagy hálás, hogy benn ülhetsz a hűvösben).

ilyenkor utálom a kötöttségeimet, a munkámat, be akarok ülni a kisautóba, lenyitott tetővel elindulni bárhová, ahol zöld és víz és felhők vannak, és ott lenni napokat, vagy amíg csak jólesik. fűben feküdni, olvasni, enni és inni és csavarogni és újakat látni és mindennek örülni. idén nem voltam szabin (már a MW egy hetétől eltekintve). évek óta nem voltam szabin (a MW évi egy hetétől eltekintve). és ha ez így megy, heteken belül nekiindulok, mert nem bírom tovább.

és már az se baj, ha egyedül. hiszen úgyse egyedül, soha többé. láttam az ultrahangon, ő pedig integetett.

nekem apa felhői voltak az elsők, amikre felkaptam a fejem. hogy mi ez? és mi értelme? és hogy tökmindegy, mi értelme, ez valami jó dolog.

Zsuzsával mi csak a Fekete Lyukba akartunk végre eljutni, amiről addigra már legendákat hallottunk: hátborzongatóan egzotikus helynek tűnt részeg punkokkal, vécében kábítószerező csövesekkel, meg mindenféle klassz, igaz vagy félig sem igaz sztorival. oké, menjünk, csak le ne hányjanak - volt az egyetlen aggodalmam, és ebből is látszik, milyen jól ragadtam meg a mondák alapján hely lényegét, ugyanis az érkezésünktől számított tíz percen belül ez is megtörtént, ami azt jelentette, hogy a legrosszabbon már túlestem, jöhet a felhőtlen szórakozás.

a felhőtlen szórakozás abból állt, hogy tanácstalanul ücsörögtünk az előtérben valami falhoz tolt asztalon, és szórakozottan néztük a fali konzolra rögzített tévét, ami a koncertteremből közvetített. hang nem volt.

úgyhogy végül bementünk.

kettőnkön kívül még hárman lehettek a feketére graffitizett koncertteremben, ebből egy a fal mellett aludt, a másik kettő se lelkesedett nagyon.

a zenekar ránézésre csupa szerencsétlenből állt: középen a kis görnyedt, szemüveges muki a nyakát behúzva, alulról énekelt a mikrofonba, többnyire csukott szemmel, hülyén grimaszolva (te, ez direkt ilyen, vagy valami baja van, kérdeztem Zsuzsát, de ő se tudta, úgyhogy vártunk, hátha kiderül). mellette a nagyobb darab gitáros már a második számot játszotta, szintén behunyt szemmel, úgy, hogy az arca görcsben állt a szájsarkában lógó cigi füstjétől, mégse csinált vele semmit. a dobost nem figyeltük meg, lehet, hogy ő nyitott szemmel jászott, bennünket ez a két autista épp eléggé lekötött.

aztán a srác azt énekelte, hogy a szekrényben bujkál, ahol apa felhői ülnek a polcokon. meg hogy a híd alá bejön a folyó. és hogy ilyen forradalmár minden városba kell, meg hogy a szőkített nő csókolja a békát, meg hogy tó alján a vízicsiga, és hogy a kicsi csillagot egy másik rendszer hagyta itt az ágyon. és ez mind olyan volt, mint egy-egy mesefilm valami idegen nyelven, amit csak úgy kábé értesz, de felizgat, mert érzed, hogy ez valami új, amilyet még soha nem láttál-hallottál, és akkor Zsuzsával egymásra néztünk: te, ez nem rossz.
te, ez egész jó.
te, ez kurvajó.

és aztán évekig minden budapesti koncertjükön ott voltunk, és egyre többen voltunk.

az énekes fickónak fura hangja volt. később sokat gondolkoztam, hogyan lehet leírni ezt a hangot, azóta már nem kell leírni, lovasis és kész. mert persze ők voltak, '88 vagy '89 lehetett, szóval mi Zsuzsával akkor a Kispálék első pesti koncertjeinek egyikébe futhattunk bele.

a varázs az Ágy, asztal, tévénél ért véget: a PeCsa lemezbemutató az ajtónyitással behömpölygő tömeggel, az óriási papírmasé méhecske látványelemmel a színpad felett annyira más, annnyira idegen, annyira gigantomán volt, hogy hirtelen elszomorodtam és nagyon idegenül éreztem magam ott. mert oké, értem én, hogy örülni kellene, mert megérdemelték a sikert, és mégis, akkor rájöttem, hogy ez már soha többé nem lesz ugyanolyan. nem az hiányzott persze, hogy megint három részeg előtt játsszanak ócska klubokban. hanem az a pimasz és lendületes sodrás, ami kezdett eltűnni, ahogy megtanultak egyre bonyolultabb számokat írni (amikhez már nem is volt elég jó a régi dobos). és ahogy egyre sötétebb, komorabb lett a mese, ami addig a dalszöveg volt.

a hétfői búcsúkoncertre végül nem mentem el. nagyon vívódtam pedig, az utolsó pillanatban ráadásul még úgy is alakult, h talán be is tud vinni egy haver egy tévéstábbal, de amikor nem jött össze, nem bántam. Zsuzsa úgyse lett volna már ott, azóta Lovasi is megtanult autista motyogás helyett kommunikálni a közönséggel, és amúgy is, jó, ha  harmadát élveztem volna a repertoárnak. mert nem érdekel, hogy azóta megtanultak zenélni, nem érdekel, hogy ki mikor milyen hangszerelési újításokat vitt bele, nem érdekel a csíkzenekaros-zenészbarátainkos összeborulás. nekem akkor is a Forradalmár jelenti őket, miközben már rég nem azok.

ezért van itt a végén ez a videó: igen, gyalázatos minőségű, ilyen rosszul talán még ott a Lyukban sem szóltak, de annyira egyszerű és mégis annyira tökéletes így, hogy nekem ez sokkal igazibb, mint ami azóta lett belőlük. viszlát, fiúk, szép volt, köszönöm.

a macskára mindig számíthatsz, a macska odafigyel rád és gondoskodik rólad, a macska próbál tenni érted, és amikor látja, hogy órák óta küzdesz az ébren maradásért, és most már csúnyán vesztésre állsz, segítőkészen hoz neked a teraszról egy egeret.

a macska kávét főzni nem tud. viszont ez is működik.

késő délután, amikor a kánikulában hirtelen eleredt az eső, papám azonnal csetlett-botlott volna mindenen át, hogy betekerje a terasz fölé kinyitott napfénytetőt, de megállítottam. hagyd, már úgyis vizes lett, ha összetekered, csak megpenészedik, így meg legalább megszárad majd, ha elállt, mondtam neki. gyere inkább, üljünk ki, ilyet mamámmal úgyse szoktatok. hisz a tetőt olyankor be kell tekerni.

és kiültünk az impregnált vászontető alá, az eső finom kopogása alá, hallgattuk, beszívtuk az illatát, éreztük a bőrünkön, ahogy enyhül tőle a kánikula. körülöttünk már szakadt, kicsi menedék volt a napfénytetőnk, a terasz csempéjén porzott a víz, finom permettől lett vizes a lábunk. ültünk ott, mint a vízesés alatt, tökéletes volt, arra gondoltam, igen, pontosan ezért van az embernek terasza.

papám az erdei menedékházról beszélt, ahol egyszer fiatalon meghúzódott a vihar elől, ahol élete legjobbját aludta a tetőn doboló eső alatt, nyitott ablaknál. arra gondoltam, hát akkor innen a fétisem, ezért szeretek ablakot nyitni viharban, ezért szeretek kiállni az erkélyajtóba és combig elázni, ha a felhőszakadáskor bever az eső, ezért szeretek a vihar hangjára elaludni, ezért szeretem ezt itt lenn, még ha ciki is. miken múlik, hogy ki vagy.

Szégyellősen, lesütött szemmel, bocsnemet hadarva húzol el a negyven fokban izzó  Nyugati aluljáróban ácsorgó hajléktalan mellett (mint mindenki más), be a szupermarketbe, mert szomjas vagy, vízért mész. Lelkiismeretfurdalsz, amiért lesütött szemmel úgycsináltál, mert nem akartál pénzt adni, mert úgyis biztos kannásborra költi. Hirtelen ötlettel nagy, kétliteres ásványvizet veszel a magad kis háromdecise mellé, meg egy banánt, mert ki tudja, mikor evett utoljára. Kifelé menet keresed a fickót, de eltűnt.

Pár méterrel arrébb fedezed fel: közben megjött hozzá a haverja, épp előkerül a retkes, fehér műanyag kanna, trágárul röhögnek valamin, meghúzzák. A fickód gatyája húgyfoltos, a szaga messziről az orrodba csap, de most már végigcsinálod. Megbököd a hátát a palackkal, meglepődve fordul meg, sűrű hálákodással veszi el a vizet, de a banánhoz nincs több szabad keze, a másikban ott a kannásbor. Gyorsan visszanyomja a haverjának. Azistenáldjamegköszönömnagyonköszönöm.

Csak biccentesz, nem tudsz szólni a torkodat fojtogató dühös könnyektől: amiért dühös vagy rá a kannásboros, sztereotip undorítósága miatt; és amiért dühös vagy magadra, hogy dühös mersz lenni rá ezért. Hogy rá haragszol, amiért elbaszta a jó kis jótékonykodásodat. Hogy az önzetlenséged alapja az önzőséged. Sarkon fordulsz, otthagyod. Mégegyszer utánad szól, hogy köszöni. Meggyorsítod a lépteid, menekülsz.

nem,

nem fotóblogra gyúrok, csak egyszerűen már annyiszor ömlengtem gátlástalanul arról, hogy ez milyen, hogy egyszerűen nem maradt több szavam rá. a lábujjaim meg görbék, igen, erről nincs mit ömlengeni, ez csak szimpla tény.

akkor se, ha ti már igen

(mindezt egyébként Dashiel Hammettből felpillantva kellett látnom, cicás-virágos giccs a gyilokhoz, csak hogy meglegyen a kontraszt, egy irodalmi-vizuális gourmand vagyok)

múlt héten strandmenüt ebédeltünk a Lajos utca büdös-zajos négy sávjától pártíz méterre zöld fűben, fák alatt, pléden heverészve: friss lángost citromos gösserrel, utána fagyival, ahogy azt kell; ma a zöldségesnél csapott meg a főtt kukorica illata, és milyen jó, hogy csak egy fél adag lecsóm maradt tegnapról, így lelkifurdalás nélkül visszasétálhattam érte ebédidőben. és évek óta először vettem cseresznyét, mert olyan volt, mint az a régi, a zuglói kertből (azóta nem próbálkozom piacos cseresznyével, értelmetlen, mint a Balaton vitorlázás nélkül), a hűtőben vár, nagy reményeket fűzök hozzá.

és ezt csakazértis ide, és nem, nem szokom át fészbúkra csak azért, mert kézreállóbb és elég bekúrni a linket valami frappánsnak szánt kétszavassal (miért nem? mert kell néha írni, míg teljesen el nem felejtek), szóval a Titánok harca nekem gyerekkori kedvenc, ez is egy olyan élmény volt, ami annak idején le tudott nyűgözni (hogy már zsinórban a harmadik bejegyzés szóljon az elveszett ártatlanságról meg a rácsodálkozás képességéről), persze nem azzal, hogy milyen valósághű, hanem hogy milyen csodásan részletgazdag, és hogy mennyire MESE.

és akkor itt van az ember, aki szintén ilyeneket keresett gyerekként, csak ő nem nyugodott bele a deazért legyen azért valami biztos állásod ebben a mai világban kisfiamba, és ezért ma például az ő neve jelenti az egyik legkreatívabb animációs stúdió egyik felét, és nem, nem a steril és rideg CGI-ről beszélek, hanem valódi, gyönyörű és szeretnivaló animációról. oké, némi kompromisszum a korszellemnek: nick park és én lájkoljuk ray harryhausent.

This book carried me somewhere else. A good book can do that. It's a physical feeling, like I was squeezed by some force. It's a feeling I love. When I was a kid, I was moved so many times. When you grow old, those occasions become rare. [...]

It's a physical feeling. I love the feeling. It also gave me the feeling of being isolated. Your soul, your mind should be isolated sometimes. You need that. I need that.

akkor most ez az időjárás maradjon, ha kérhetem; kis szél, napsütés hétágra és mégse kánikula, ilyenkor reggelenként átbicajozni az Északi Vasút Összekötőn a világ legjobb dolga, és még az se tud érdekelni, hogy aztán lapindító

a kis mentett dagadt muskátli hosszas habozás és az előző bimbókollekciója eldobása után kibontakozásba fogott.

ha a cirque du soleil-féle giccsre gerjedsz újcirkusz címén, ne ezt nézd meg. ez csak szellemes, humoros és látványos. máshogy.

(és a sablonom egyelőre levágja a videók felét, úgyhogy katt rá, és nézd meg nagyban)

nagyon vártam (és köszi, Ami, hogy megérezted :)), és örültem neki, hogy ilyet is lehet látni itthon, mert nekem ez azóta hiányzik, hogy pár éve beleakadtam (naná, hogy a MW-en, tudom, unalmas) egy francia minitársulatba, akik valami olyan dolgot csináltak cirkusz címkével, amit addig elképzelni sem tudtam.

ilyeneket:

ez ugyan már egy későbbi előadásuk, akkor még egy másikkal turnéztak (abból egy nem embeddelhető és igen minimális videorészlet itt, máshol egyszerűen nem létezik a neten róluk mozgókép; felhívnám a figyelmet, hogy a kép bal oldala vetített - az animációs filmet egyébként szintén ők csinálták -, a jobb oldala valóság. a kipattanó labdákkal és életre kelő szereplőkkel, igen.)

a legelképesztőbb, legelvarázsoltabb, legmagávalragadóbb (ööö, nem is tudom mi, mert  nem egyszerűen cirkusz, mondjuk úgy, hogy) színpadi előadás volt, amit valaha láttam. a cirkusz, akrobatika, film, zene, mozgásművészet, pantomim és színház olyan szürreális és zseniális, álomszerű keveréke, amit addig elképzelni sem tudtam. lenyűgözött, akartam még belőle, de nem jöttek azóta erre, és az se világos, fognak-e még valaha. vagy hogy egyáltalán élnek-e még? a vasvillával összehányt, bohéman zűrzavaros és ezer éve nem frissített weboldalukon is csak az látszik, h kisebb gondjuk is nagyobb a webkettőpontnullás naprakészségnél, inkább elmennek egy évre mondjuk Ulánbátorba.

a Freres Kazamaroffs cirkusza nekem azóta is hiányzik. és ezért örültem az Urban Rabbitsnek, ami nem ugyanaz, de arrafelé mutat (és odas a plakáton azt a tökugyanolyan kis lakókocsit ez biztos valami titkos szabadkőműves jel az újcirkuszosok közt! :)), és ha ez lesz  a cirkusz a régi, flitteres-unalmas légtornászok meg a szánalmas bohócok helyett, akkor az tényleg egy művészeti ág lesz, és én ennek örülök.

mert már gyerekként is azt vártam mindig, hogy varázsoljanak el. és mert ez még most, felnőttként is el tud.

most, hogy megint hűvös a reggel, megint odabújik ébredéskor kicsikiflinek, aztán jön utánam mindenhova. reggelenként mindig elérzékenyül, sőt, egyenesen maga alá temetik az érzései, az elcsöppenő nyáltenger és a szeretetroham, és folyamatos kontaktigénnyel próbál részt venni a teendőimben, ami egyszere tud roppant szórakoztató és megható lenni.

rámnyit pisiléskor és hunyorogva a térdemhez törli az orrát.

amikor zuhanyzás után elzárom a vizet, azonnal feltépi a fürdőszobaajtót és beront; kilépek a kádból, gyengéden megharapdálja a sípcsontom (de tényleg finoman, csak megcsipkedi az első fogacskákkal), aztán elszalad. ilyenkor nagyon nevetek rajta, amiért így zavarba tud jönni magától, meg mert néha eltalálja a műtét helyét, és az nagyon csiklandoz.

reggelizésnél az ölemből kell ellenőrizni, mit eszem, és ha felveszem a laptopot, azonnal megjelenik, a combomra könyököl, a gépelő kezem alá tolja a fejét, és ökölbeszorított arccal nem hajlandó tudomást venni róla, hogy most útban van. ettől aztán nincs is útban, mert tudja, ha már nevetek, akkor nem csinálhatott semmit rosszul, akkor minden úgy van jól, ahogy van.

ezt is csak később írtam meg.

tegnap megvettem álmaim függőágyát (bár ez így máris nem igaz, kétszemélyeset akartam, de benéztem, és már csak itthon láttam, hogy ez bizony egyszemélyes, még ha tágas is), de mindegy is, hiszen

... csak itthon szembesültem azzal, hogy nincs a csomagban semmilyen, a felakasztáshoz szükséges szerelék, szóval azt még vehetek majd hozzá külön;

... ami még mindig csak a kisebb problémám, a nagyobb ugyanis az, hogy mivel én szemmérték alapján bármikor beparkolok akár kamionnal is egy kispolszki helyére (aztán kurvára csodálkozom, hogy hova lettek a visszapillantók?!), azzal is itthon szembesültem, hogy nem, ezt bizony nem tudom oda felakasztani, de még amoda se, anyáméknál a kertben meg azok az izék túl messze vannak egymástól, meg ott is van köztük az a bokor, ami tíz éve ott van, de ez valahogy elkerülte a figyelmem, szóval jelenleg sehol se tud függeni ez a szerencsétlen, most mehetek vissza és vehetek hozzá még egy kertesházat is.

sose volt még vörös a körmöm. most az.

piros kockás, könnyű, nyári vászonruhában megyek az utcán, piros a táskám, piros a szandálom, 32 fokban túlzás ennyi piros, már a látványomtól is meggyulladok. az alig húszéves kis prosztó a szétrohadt verdája valahavolt menőségével villog, macsó rendőrkanyart mutat be, majd csikorgó gumikkal kipörögve elstartol. mindezt előttünk, a zebrán, ahelyett, hogy átengedne bennünket: a haverjaival végigstírölnek az ablakokból, és mutatják, hogy elnyalnának, mint a fagyit.

fekete napszemüveg van rajtam, nem látják a tekintetem. felemelem a kezem, megmutatom nekik, a műsor alapján mennyit saccolok: a két ujjam közt úgy öt centi lehet, kicsit korrigálom, marad talán kettő. a szakadt bömös sértődötten felhördül, elhúz. a mellettem álló csaj felröhög. átmegyünk.

ugye azt már mondtam, h a csengőhangom meg az I Put a Spell on You?

na, akkor érted.

a mai nap kalandja az önmagával sürített borsófőzelék, tanulsága pedig, hogy soha többé rántás-habarás, legfeljebb egy kis tejszín, a kompromisszum kedvéért. és fokhagymás fűszervajon párolással kezdeni, aztán víz, szerencsendió, só (legközelebb - kísérleti jelleggel - zöldkoriander), és végül botmixerrel kicsit megküldeni az egészet. a végeredmény annyira zsenge és zöld, hogy kétszer kell venni belőle, és virslit vagy tojást vagy bármimást se kíván, mert így, magában isteni. feltét nélküli szeretet.

(bár igazából csak egész picit csokis és alig mogyorós)

nem úgy, mint ez

(fotó: neonspot)