#2047
a gyerek utánzással tanul, ami alapján az még hagyján, hogy én egész nap telefonnal a fülemen rohangálnék, miközben olaszos gesztikulációval és japános hanghordozással győzködök valakit a vonal másik oldalán, én, a telefonfóbiás, igen.
de azt hogy fogom kimagyarázni, hogy fenéktörlés UTÁN még az orrom is belefújom a vécépapírba....?
#2046
blogot írni manapság, mikor a kúlság alapfeltétele, hogy tumblren nyomulj, a csakazértisség netovábbja.
ha viszont már van egy blogom, akkor a csakazértisség netovábbja ez esetben az, hogy nem írom. ne legyek már ennyire kúl.
film
pár hete lehetett, éjjel, az utolsó cigim idején, hogy a teraszról pont jól beláttam a kocsiba, ami két lépcsőházzal arrébb, járó motorral várakozott. a nő az anyósülésen sírt, a fickó vigasztalta, pézsét adott neki, aztán hosszan csókolóztak. aha, akkor nem szakítás, gondolta a barbi, és kíváncsiságból rágyújtott még egy cigire, bár fázott kicsit. a dolog érdekességét az adta, h a nő nem valami harmatos kis fruska volt, akit a vasárnapi plazamozizás után a szülői fészekbe szállított haza a Komoly Fiúja, ez egy jó karban lévő harmincasnak látszott, akiből kinézek akár egy-két nagyobb gyereket is, és akkor fura, h a szeretője ilyen nyíltan csöcsörészi a ház előtt. amikor otthagytam őket, a fickó keze már valahol a kabát alatt matatott.
most az tűnt fel, hogy már jó ideje hallom a járó motort, amikor pedig kiléptem, ismerős volt a kocsi. az érdekesség ezúttal az volt, h az anyósülésen ott volt az ismerős, piros dzseki, de a vezetőülésen nem ült senki. a piros dzseki cigizett, résnyire lehúzott ablaknál, és várt. lehet, hogy ha türelmesebb vagyok, láthattam volna, ahogy a fickó lehozza az elhagyott férjtől megszerzett bőröndöt.
majd megdöglök a kíváncsiságtól, mi lett a vége.
#2044
a remény olyan volt, mint valami vékony, láthatatlan aranyfonál, át a városon, az éveken, az összes szaron, amit elkövettünk, mindenen, nyílegyenesen. nem is fonál, drót. már egész láthatatlanul vékony, de még van, és erős, ha ennyi mindent kibírt. jó volt bízni abban, hogy még van, ami összeköt.
és persze rossz, amikor rájössz, hogy már csak te fogod a végét.
nézem, ahogy vérzik a tenyerem.
#2043
a lány egész nap nyűgös volt, éjjel nem aludt eleget, ami nem lenne baj, de nap közben se, evés helyett álmosat játszott, altatásnál viszont kiröhögött és ment játszani, játék helyett üvöltő-zokogó vegyélfeeeeel volt, ami nem jó buli, mikor épp a bugyogó sütőtökkrémlevessel küzdesz a tűzhelyen, fürdésnél úgy csinált, mint aki mindjárt elájul az álmosságtól, fektetésnél viszont azonnal fordult hasra, térdelt fel, és indult neki az ágynak, úgyhogy másfél óra szabadfogású birkózás és kiadós ordítás után most végre alszik, és végre én hisztizek, karácsony, meg szeretet ünnepe, mi?
(a sütőtöklevest amúgy, amit csak kurvajóra meg kibaszott tökéletesre tudok csinálni, ezúttal elbasztam)
#2042
van az a tekintet, amikor kikönyököl a szemén a szerelem. amikor nem bírod elviselni ahogy rád néz, mert félsz, hogy ha visszanézel, a te szemedben is ott könyököl majd, és mindenki látja, és ujjal mutogatnak majd rátok.
évekkel ezelőtt történt, mégis érzem a pillangókat a hasamban, ha eszembe jut. még mindig. akkor is, ha neki végül mást jelentett ez a szerelem, mint nekem. akkor is. az ott akkor ugyanazt jelentette mindkettőnknek.
és ez benne a veszteség.
elvesztek az elmúlt pár hónap kommentjei
:(
#2040
Meg vagyok veszve az ősz illatától.
Prágát akarom, a Károly-hidat és knédlit.
Hallstattot akarom, a tavat az esti ködben, és a patak kicsi vízesésének hangját az ablak alatt.
Bécset akarom, melanzsot és múzeumokat.
Az Őrséget akarom, a befűtött kemencét és a harmatos reggeli ökörnyálat az ágakon.
És annyira szeretném mindezt a kicsilánnyal. És olyan jó volna, ha nem kettesben kellene. Nem, nem az apjára számítok, ezen már túlvagyok. Hanem valakire, aki szeret bennünket. A szeretete lehetne az én puha, meleg nagykabátom, ami alá oda tudnám gombolni a kicsilányt is, és vihetném őt az életen át boldogan, biztonságban.
az babonákrul
szeretném leszögezni, nem hiszek a borostyánnyakláncban. az, hogy a lánynak jön a foga, csak ürügy.
valójában azért kapta, mert CSINI.
lenyomat
ha kifordítom a karom, a könyököm alatt ott a nagy sebhely, amikor öcsémmel versenyt futottunk az üvegezett konyhaajtóig és én győztem;
ha lehunyom a szemem, a bal szemhéjam felett ott a kis gyűrődés, szögesdrót szakította fel, amikor bújócskázni jártunk az elhagyott házba az utca végén;
ha végighúzom az ujjam a sípcsontomon, érzem a sűrű recéket rajta, évtizedek minden egyes botlásának és sziszegve bazmegolásának nyomait;
ha ősszel jönnek az esők, a térdem mindig emlékeztet rá, hogy nem csináltam végig tisztességesen azt a gyógytornát a keresztszalagplasztika után;
ha kicsit letolom a bugyim, ott a rózsaszín sebhely (kicsit aszimmetrikusra sikerült, mint egy féloldalas mosoly), a császármetszés hege; nézem a tükörben és visszamosolygok rá.
#2037
megjelentek felettünk az első felhők, és mindnek nagy, apa formájú árnyéka van.
sírni tudnék, amikor a kicsilány a strandon a kisfiával játszó apuka felé kapálózik, a tekintetét keresi, mosolyog rá úgy, hogy majd' kiesik a fogatlan száján, és hiába beszélek hozzá, hiába simogatom, csak őket nézi, és süt róla a vágyakozás.
tehetetlen és dühös vagyok, mert sok mindenre fel voltam készülve, de erre nem; mert azzal számoltam, hogy nem marad velünk, de hogy a kislányát is elhagyja, az eshetőségként se fordult meg a fejemben, és mert fogalmam sincs hogyan fogom ezt ennek a kicsi lánynak elmagyarázni;
és mert hiába gondolkozom a megoldáson, már most, ebben a pillanatban is el vagyok késve vele; mert már most ott van benne a hiány, ami minden perccel egyre inkább belemaródik a kicsi lelkébe.
hogy az apa neki az, aki épp most bassza el egy életre a lelkivilágát azzal, hogy nincs, hogy nem akar tudni róla, hogy nem vesz részt az életében egyáltalán.
hogy az ő világában nincs Nap meg Hold, csak az egyik. és a napozz Holddal itt nem megoldás.
hogy ő nem fogja soha megtudni, milyen Apa keze.
#2036
széles az ágy, jobbról az egyik szuszog, balról a másik púzik, az egyik macska, a másik kislány. középen én.
és akkor tudjak aludni, mi?!
#2035
tulajdonképp örülhetnék is, hogy a Facebook milyen előzékeny, és milyen odaadóan törődik velem: mióta egyértelművé vált, h a kislányt egyedülállóként fogom felnevelni, előszeretettel dobálja fel nekem egy társkereső oldal hirdetését, amikor csak tudja.
de azért mégis inkább menjen a picsába, ezeknek az a szlogenjük, hogy "idős, megbízható urak társat keresnek".
2 in 1
mivel Kindle-ra nem lett volna pénzem egyhamar, a helyzetet a telefonom oldotta meg, ami egyszerűen feladta, szabad utat engedve ezzel egy újnak, ami viszont android, így van rá Kindle app, az pedig ugyanazt tudja kicsiben, mint a nagytesó. oké, az a pöttyös tok nem jó rá, de ezen most hajlandó vagyok túltenni magam.
viszont iszonyúan élvezem, hogy akár a játszószőnyegen heverészve, szoptatás közben is vásárolhatok könyvet egy kattintással, és mire a kislány végez, már el is olvastam az első fejezetet.
...csak hát ez az egy kattintással vásárlás, ez azért piszkosul veszélyes.
#2033
maszatos a szemüvegem, pici talpnyomokkal
(Pillanatképek reggeli hancúrból, 14656. rész))
#2032
Rég olvasom az életét, és három éve, egy nagyon mély ponton írtam neki egy levelet, mert láttam, hogy fényévekkel előttem jár valamiben, amihez nem tudtam, elég bátor vagyok-e. Nem tudom, mit vártam, jótanácsot, biztatást, de végül a legjobbat kaptam: megértést, bárhogy is döntök.
Azóta már elég bátor vagyok, és ebben neki is nagyon nagy szerepe volt.
Most, három évvel később találkoztunk először személyesen, és ez már azért is csoda, mert egyikünk se az az ismerkedős típus. De vannak ajándékok, amiket nem lehet nem elfogadni.
#2031
maszatos a szemüvegem, pici ujjnyomokkal.
a hogyanról
akkor döntöttem el, h tényleg szeretnék egy Kindle-t, amikor megláttam, milyen dögös, pöttyös tokot lehet hozzá rendelni.
hát így.
#2029
egyébként meg amikor a havonta adandó K-vitaminjának az ampullájával sikerült majdnem csontig elvágnom két ujjam, összevéreznem a vadiúj kanapét (dejó, hogy annak idején időben gondoltam a bababöfi- és sütőtökpüré-biztos lemosható kárpitra!), az útvonalam kövér vércseppekkel jelezni a nappaliból a konyháig (illetve, mint utólag észleltem, a konyhaszekrényen és a konyharuhán), majd fél tekercs papírtörölközővel, számolatlan liter elfolyatott hideg vízzel és fél kézzel barkácsolt szorítókötéssel később, a konyhából visszafelé jövet sikerült lefejelnem az elsősegélyszekrény nyitva hagyott ajtaját, na, szóval akkor megálltam az előszoba közepén, és végiggondoltam: oké, a barbi nem veszett el, a barbi élt, él, és élni fog, de azért jobb, ha ma már inkább nem ül autóba, nem tartózkodik felfüggesztett zongorák alatt, nem teszi ki a lábát a teraszra, és nem próbál meleg fürdővizet engedni senkinek.
ez utóbbi szerencsére eszembe jutott később, a fürdetésnél is.
azta
már három és fél hónapja, és bár azt gondoltam, tőle majd talán megint megtanulok írni, úgy tűnik, ez sem fog összejönni. ha róla kell beszélnem, két szóra redukálódott a szókincsem: "annyira klassz".
és nem, eszem ágában sincs cukorrózsaszín marcipánmamit játszani, sokszor vagyok béna, sokszor nem tudom, miért sír; hogy hirtelen ugrik be, hogy tejóég, hát mikor volt kicserélve a pelenkája?!; és igen, volt, hogy otthagytam a pelenkázón, míg kiléptem a fürdőszobába az ott felejtett krémért (2 mp, tudom, az is sok); és igen, olyan is volt, hogy éjjel fél egykor már majdnem kicsúszott a számon, hogy "óbasszus, aludj már el végre", de nem csúszott, mert képtelenség lenne így beszélni vele, mert mindent felülír, amikor rámmosolyog; amikor megnyugszik a sírásból, ha felveszem; hogy annyira klassz.
